Többet érdemelt volna a sorstól, ám a karrierje elején egy betegség miatt meghízott, s ezzel búcsút inthetett a hősszerelmes szerepeknek. Így maradt örök epizodista, amit nehezen viselt. Következzék Horkai János élettörténete!
A Balaton partján, Keszthelyen született 1924-ben. Mindig is izgatta a színjátszás így jelentkezett a színművészeti főiskolára, ahová egyből felvették. Tehetséges volt, de talán túlságosan is könnyed, ám életre szóló leckét kapott az egyik tanárától, Abonyi Gézától. Történt, hogy a fiatal Horkai egykedvűen üldögélt a teremben, mikor Abonyi belépett. Egyből felszólította, hogy mondja el a Bánk bánból az aznapra feladott Tiborc panaszát. Horkai gépiesen felmondta, Abonyi viszont újra és újra elmondatta vele, mert nem érezte benne az átélést. Délután két órától este hatig kellett mondania. A végén már szinte sírt, de végül tökéletes átéléssel adta vissza Tiborcot és egy életre megjegyezte Abonyi szavait: „Vegye tudomásul, hogy színésznek lenni szolgálat!”
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Tudomásul vette. Kiugró tehetség volt, nem véletlen, hogy a főiskola elvégzése után, csupán 22 éves korában a Nemzeti Színház szerződtette. Ekkor úgy tűnt, Horkai Jánosból korszakos színész lesz, ám az élet közbeszólt. Megbetegedett, egy évig nem léphetett színpadra, hosszú időt töltött szanatóriumokban. A betegség következtében tíz kilót hízott, s mikor egy év múlva visszament a Nemzeti Színházhoz, azt vette észre, hogy egyre csak epizódszerepeket kap, sokszor jelentéktelen karaktereket. Ezzel kapcsolatban a következőket mondta már idősebb korában keserűen: „A pályám gellert kapott fiatalon, alkati okokból én lettem az ügyeletes rossz fiú: kulák, náci tiszt, csendőr…”
Nehezen viselte, ám ezeket a szerepeket is tökéletesen megformálta. Nem véletlen, hogy egy előadáson – ahol éppen egy szadista tisztet alakított – az egyik néző az első sorból önkéntelenül felkiáltott: „Hogy lehet valaki ennyire szemét!” Habár epizódszereplőként, de az összes jelentős magyar filmben ott volt, így A Tenkes kapitányában, a Borsban és Az egy óra múlva itt vagyok című, klasszikus sorozatban is. A legtöbb magyar mesefilmben is feltűnt a hangja és szinkronszínészként is maradandót alkotott. Csak az a főszerep nem akart eljönni.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
1985-ben, közel négy évtizede volt már a pályán, mégis reménykedve nyilatkozott az egyik lapnak, amely megkérdezte (nem sok tette meg a karrierje során): „Ne mindig az a tíz-tizenöt név csillogjon. Vegyék észre végre azokat az értékes embereket is, akik nem túlzás, az életüket adják a színházért.” Mindamellett teljes életet élt. Még 1952-ben vette el feleségül Eppeldauer Gabriellát, akivel az életük végéig kitartottak egymás mellett. Két gyermekük született, Gábor, aki neves operatőr lett és Nóra, aki pedig közismert jelmeztervező. Horkai János imádott teniszezni és tudott is, rendszeresen szerepelt a színészek tenisz-válogatottjában is. Bár a tenisszel kapcsolatban is megjegyezte egyszer, hogy azért imádja, mert a pályán ő dönt, nem úgy, mint a színházban ahol mások döntenek helyette.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A teniszpályán mindig boldog volt, s a korai mellőzés időszakában tanult meg angolul és fordult a képzőművészetek felé, hogy elfoglalja magát. Azért néha az újságok is észrevették, hogy Horkaiban több van. 1965-ben például a Húsz óra című film bemutatója után az egyik kritikus a következőt írta: „Kár, hogy Fábri Zoltán nem emelte ki a tehetséges Horkai Jánost abból a skatulyából, amelybe már oly régen belegyömöszölték: a negatív figura sémájából.” A későbbi rendezők sem tanultak a mondatokból…
Horkai Jánosnak hosszú életet adott a teremtő. Még megélhette, hogy némi elégtételként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, majd 2010-ben, 86 éves korában aludt el örökre az a színész, akit talán az utókor jobban fog értékelni. Talán…
Nyugodj békében, Horkai János!
