Azok a jó kis hatvanas évek. Ha létezne időgép, alighanem sokan visszarepülnénk oda. A fiatalság érzése csakúgy szippantja, húzza vissza az embert. De időgép nélkül is sikerül visszalopózni: elég csak becsukni a szemeket, aztán jönnek az emlékképek, egyik a másik után.
Ahogy a szoba-konyhás lakásban pörög a búgócsiga, ahogy Mikulás napján valaki (apa vagy anya…) kopog kintről az ablakon, mintha valóban a hosszú szakállú, teli puttonyú érkezett volna meg. Azok a jó kis hatvanas évek. Amelyről akkor, aprócska gyerekként csak a jót, a szépet, az izgalmasat kaptuk. Még a szegénység közepette is. Fogalmunk sem lehetett róla, hogy a valóságban, a felnőttek világában mi is történik. A rendszer a hatvanas években mindent alárendelt az életszínvonal látványos emelkedésének. Semmi nem számított. Már megszűnt a vízumkényszer, az úgynevezett „testvérországokkal”. Lehetett társas útra, vagy egyénileg utazni Bulgáriába, Romániába, a Szovjetunióba, s akik ott jártak úgy jöttek haza: emberek, nyugi, azok ott nálunk is rosszabbul élnek…
Fotó: Fortepan/Uvaterv
A látványos életszínvonal-emelkedés aztán súlyos adósságba terelte az országot a hetvenes-nyolcvanas években. De ez még odébb volt. Az embereket elkápráztatta mindaz, ami velük, körülöttük történt. Megnyitott a Budai Ifjúsági Park és a beatnemzedék itthon is minőségi zenét hallgathatott, nem csak a Szabad Európa, vagy a Rádió Luxembourg hullámain. Már vérpezsdítő számokat játszott a Rolling Stones és a Beatles. S talán ami legfontosabb, 1957-től rendszeresen sugárzott adásokat a Magyar Televízió.
De a nagy sláger, az igazi státuszszimbólum az autó volt. Ha azt írjuk, hogy valóságos őrület kerítette hatalmába az embereket 1963 szeptemberében, akkor bizony ebben nincs semmiféle költői túlzás. Magyarország nem gyártott személygépkocsit, a KGST munkamegosztásában nekünk az autóbuszgyártás jutott. Ám a „testvérektől” kaptuk járgányokat. Kaptuk, vártuk és imádtuk.
Fotó: Fortepan/Uvaterv
A legkedveltebb márka a Trabant lett! A kelet-német autóból 1967-ben nagyjából 30 ezer darab gurult az országban. Az ára pedig 44 ezer forint volt. Apró szépséghiba, hogy éveket kellett várni rá. Én még a televízióban is szerepeltem Trabanttal. Lelkes statisztaként válogattak be a Szomszédok című magyar tévésorozatba. A szerepünk szerint három rosszarcú jampec Trabanttal érkezett a Gazdagréti lakótelepen található ABC-hez, és az üvegvisszaváltó ablakon keresztül bemászva raboltak ezt azt. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a háromfős rablóbanda tagjai közül vezethettem a kelet-német autócsodát, nagyjából tíz méteren keresztül. A jelenetet az emlékeim szerint háromszor vették fel: ennyi jutott nekem a Szomszédokban a Trabantból.
Abból az autóból, amelynek legelső darabja 1957. november 7-én gurult le a futószalagról a zwickaui autógyárban. Mondani sem kell, hogy a szocialista országok onnantól kezdve folyamatosan exportáltak belőle. 1960-ban gördült le a gyártósorról az első P50-es kombi Trabant, amely 18 lóerős volt, 4 személy szállítására alkalmas és 90 kilométeres sebességgel repesztett az úton. 44 ezer forintért. Nagyjából nyolc évet kellett várni rá. A Trabant mellett sokan szerették a papucs formájú Wartburgot, amely 60 ezer forintba került, a Skodát, amelyet 61 ezerért árultak, miközben az átlagos évi jövedelem 1965-ben 15 ezer forint volt. A Trabant státuszszimbólum lett. „Döcög és pöfög, hú de kafa”. Akkoriban még nem ezt énekelték a tulajdonosai, ehelyett bepakolták a családot, aztán irány a kiskert, a hétvégi nyaraló, vagy a közeli erdő. A lényeg, hogy guruljon ez a kétütemű, reszelős hangú valami. Magyarország útjain sorjáztak a vajszínű, a piszkosfehér, és a meghatározhatatlan árnyalatban pompázó Trabantok. Hozzátartozott az utcaképhez. S hozzátartozott a szocialista világképhez is.
Fotó: Fortepan/Uvaterv
A Trabant 601-es 2.8 millió legyártott darabszámával elárasztotta a szocialista blokkot. Aztán 1991-ben elkészült és legördült a futószalagról az utolsó Trabant. A kilencvenes években – mondani sem kell –, a Trabant lett az NDK gazdasági csődjének, elmaradottságának, élhetetlenségének a szimbóluma. Ma is még járnak Trabanttal itthon. Aki ilyen autóval közlekedik, beint a modernizációnak, a kivagyiságnak, a luxuslétnek. A gazdáik pedig féltve őrzik és vigyázzák a harminc-negyven-ötven esztendős autójukat.
Azok a jó kis hatvanas évek. S egy Trabantban ülve már nem is kell időgép ahhoz, hogy újra ott érezzük magunkat…
