Nézegetem a régi újságokban a képeit. Eddig fel sem tűnt, de mintha minden fotón mosolyogna egy kicsit. Csak annyira, hogy jókedvünk legyen. Közben pedig itt zakatol egy gondolata a fejemben, amelyet már idős korában mondott: „A szüleim mindig a jót hirdették, én is ezt tettem.”
Miközben mi minden apróságon bosszankodunk, világvégének éljük meg, ha nincs a boltban élesztő, ön méltósággal megélte a huszadik század összes nagy traumáját. Trianont, a II. világháborút, 1956-ot is, hiszen végül abból is trauma lett sajnos. Végig élte, de méltósággal, mosollyal. Pedig aztán önnek is lehetett volna oka panaszkodni, hiszen valljunk be, nem várták annyira ezen a Földön.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Az édesapja ötvenéves volt, az édesanyja negyvenhárom, a bátyja és a nővére is szinte már felnőtt. „Véletlengyerek voltam” – mondta ezzel kapcsolatban. Már megint csak mosolyogva. Mert ebből sem csinált magának lelki tusát, hanem örült, hogy itt lehetett ezen a furcsa világon. Levegőt vehetett, szerethetett, ölelhetett, élhetett.
Tízéves koráig lakott Salgóbányán, erdésznek készült, a helyi moziban még némafilmeket nézett az első sorból és rácsodálkozott az édesapja rádiójára, ami újdonság volt akkor és még azt is megjegyezte, a bemondónénit úgy hívták, hogy Filotás Lili. Aztán az álomvilágból kiszakadva azt is tudomásul vette, hogy a szülei, az ország másik szegletébe, Nyíregyházára adták be a katolikus internátusba. Mert az édesapja, már hatvanévesen félt attól, hogyan neveli fel ezt a gyereket. Csak húsvétkor, nyáron meg karácsonykor mehetett haza, de mégsem haragudott a szüleire. Kalandnak fogta fel a nyíregyházi éveket.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
A gimnáziumban már a színészet izgatta, de mikor a továbbtanulás kapcsán otthon felvetette, mi lenne ha, az édesapja azt mondta, nem fiam, tisztességes szakmát tanulj. Így jelentkezett a közgazdasági egyetemre. Amit aztán otthagyott, mert a szíve nem engedte el a színházat… Ehhez persze kellett az is, hogy megismerkedjen a későbbi zseniális színésszel, Pécsi Sándorral. Aki hasonló cipőben toporgott. Csakhogy ő jogra járt a szülei miatt. Aztán egy nap felvetette: Te Feri, én színész akarok lenni! Menjünk és jelentkezzünk! Ön pedig elsőre azt mondta, húsz pengő a felvételi, az rengeteg. Mégis elmentek. Ön pedig felment a színpadra, s Csokonait kezdte szavalni, mélyről jövő palóc akcentussal.
Álljon meg, hogy beszél maga? Kérdezték a felvételin, de mégis felvették. Pécsi Sándort is. Háromezerből. Az apukája végül belenyugodott, az édesanyja pedig még örült is, ugyanis rajongott a színészekért, főleg Jávor Pálért. 1942-őt írtunk. Ott állt egy félbehagyott közgazdasági egyetemmel, meg egy sikeres felvételivel, már színésznek tanulhatott, de aztán jött a katonai behívó. A frontra végül nem vitték el, de bármelyik pillanatban vihették volna, így is két évig volt katona.
Aztán kiteljesedhetett. Volt színész, Pécsen, Győrben, Debrecenben aztán pedig már Pesten. A haláláig. Az ország pedig megismerte Zenthe Ferencet. És megszerette. Eke Mátéként a Tenkes kapitányából, a Tüskevárban István bácsiként, szinte nem volt film, amelyben ne tűnt volna fel. S általában mindig hősöket, jó embereket játszott. Aztán jött a Szabó-család, a megrendítő Jób lázadása, majd a Szomszédok jóravaló Taki-bácsija.
Fotó: Arcanum/Színház és Mozi
Az első felesége, Katalin tornász volt, s mindenki tudta, nagy szerelem volt az önöké és azt is, mit élt át, mikor Katalin fájdalmasan fiatalon meghalt. Ebből a házasságból született meg a fia is, Ferenc. Ha ránézünk, mintha csak önt látnánk. Mostanában sokat kérdezik önről és minden szavából érződik, hogy mennyire tisztelte, szerette önt. Valahol azt is mesélte, hogy imádta a balatoni nyarakat Szepezden, pedig a telken nem is volt víz és éveken át csak sátraztak. Mégis…
Idős fejjel mesélte el azt is, hogy két film miatt érdemes volt megszületnie. Az egyik a Tenkes kapitánya volt. Imádta, mert jó volt a szerep és kiváló a csapat és oda volt a forgatás minden pillanatától. A másik pedig a Jób lázadása. Az a film, amelyben tényleg magát adhatta. Egy jó embert játszott, mélyen, hitelesen. Azt is mesélte egyszer, hogy szenvedélyesen szerette a Balatont. Kétéves korától nyolcvan éven át, ha csak tehette, minden nyáron lent volt. Együtt vitorlázott a fiával, akivel bajnokok is lettek, s sokszor összefutottak a vízen Bujtor Istvánnal. Mert a Balaton bársonyos vizéhez hozzá tartozott Bujtor István…
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Azt is mondta, úgy 14 éves lehetett, amikor egyik nyáron megirigyelte a vitorlázókat. Az elegáns, karcsú hajókat. Az édesapja pedig megsajnálta. Mert szigorú volt, de érző lélek. Vettek egy csónakot, építettek rá árbocót, még kormányt is eszkábáltak. Ez vont az ön csodás vitorlása. Ez a csónakból készült vitorlás jelképes. Jelképe mindannak, amit képviselt. Szerény volt és annak örült, ami megadatott. Ma már ritka emberi tulajdonságok.
Tudom, hogy ott ringatózik valahol ma is egy kis aprócska csónak a Balatonon. Kezdetleges árbóccal, egy kis kormánnyal, az oldalán pedig ma is ott van a már kopottas felirat, Ferkó. A csónakban pedig ott ül egy ismerős ember. Aki egész életében csak a jót hirdette…
Nyugodj békében, Zenthe Ferenc!
